Az út csöppet sem lett könnyebb. Inkább egyre nehezebbnek tűnt és még csak félútnál jártunk. Nagyon sok van még. A kövek, a gallyak, a csúszós talaj, a szüntelen koncentráció továbbra is pattanásig feszítették minden idegszálamat. Mindezt tovább fokozta a füves, pucér hegyoldalra való feljutás, amikor egyetlen ponton nem kellett volna kinéznem oldalra.
Nem vagyok tériszonyos, sem túl beszari, de még nekem is kicsúszott a számon egy „úristen”, amikor megláttam közvetlenül a lábam mellett a függőleges szakadékot. Csak egy pillanatra veszítsem el az egyensúlyomat, nem kapaszkodom meg semmiben. Gyorsan tovább, ott már jó lesz. A hegyoldalról biztosan csodás máskor a kilátás, most csak a túlélésre játszottunk, mert a lábfejnyi széles ösvény a meredek hegyoldalban szintén számos baleset forrása lehetett volna, ha nem figyelünk továbbra is. A vizes fű is tud csúszni, szerettük volna hát elkerülni a szánkát. Az a keskeny ösvény sem sima, csupa kő, nehogy legyen egy egyenes felület, ahová biztonsággal letehetné az ember a lábát. Minden lépést át kellett gondolni. Gyorsan. Aztán végre túljutottunk ezen a szakaszon, ismét az erdőben voltunk. Hihetetlen kupleráj van mindenfelé. Biztos az erős viharok tépázták meg a fákat, de némelyiken látszott, hogy kivágták és ahelyett, hogy elszállították volna, sorsukra hagyták őket. Számtalanszor belebotlottunk valamibe. Vagy faágba, vagy kőbe. Minden egyes ilyen alkalommal hangosan szitkozódtam, ez némiképp feloldotta bennem a feszültséget néhány pillanatra. Kilométereket tettünk meg így, várva, hogy végre elérjük a Cserepes-kői barlangot. Az erdőben hullámvasutazva, fölfelé, lefelé, majd ismét föl és újra lefelé haladtunk a szürkeségben. Párbeszédünk csak a legszükségesebb információkra korlátozódott, úgymint „vigyázz, csúszik”, vagy hogy „minden oké?”. És persze a káromkodások.
Nagy sokára elértük a barlangszállást. Bementünk. Odabent korom sötét volt, csak annyit láttunk a halványan beszűrődő fény mellett, hogy hová tudjuk lerakni a hátizsákot, hogy előszedjük a pecsételő füzetet. Elő kellett kotorni a fejlámpát is (még jó, hogy hoztunk magunkkal), hogy lássunk is valamicskét. Gyorsan bélyegeztünk és ittunk. Én nem éreztem az éhséget, nem is akartam időt húzni az evéssel, habár lehet jót tett volna, de már fél 4 volt az idő. Maradt tehát úgy két óránk, hogy a következő 10 km-t megtegyük. Lefelé. Józsi nem ellenkezett, hogy induljunk, vagy csak nem mert, mivel látta, milyen állapotban vagyok. Kétségbeesetten hisztis voltam. Nagyon. A legrosszabbat hozta ki belőlem ez a nap. Elindultunk.
Semmi sem változott, talán csak annyi, hogy egyre kisebb lett a látótávolság. Józsi már 15-20 méternél alig látszott. Öröm az ürömben, hogy a lefelé vezető út talán kevésbé volt meredek, mint amin feljöttünk. Ám valahogy még sötétebbnek tűnt az erdő, még kevesebbet láttam a félhomályban, mint eddig. Amúgy sem látok jól, ha nincs elég fény és itt most különösen megerőltető volt mind a szememnek, mind az agyamnak az odafigyelés. Szellemileg nagyon leharcoltnak éreztem magam, miközben fizikailag tökéletes állapotban voltam. Ez is olyan fura, kettős érzés volt, amilyennel még nem találkoztam. Hogy lehet egyszerre tökéletesen és szörnyen lenni?
Elhaladtunk a Bükk néhány nevezetes köve és kilátópontja mellett úgy, hogy ügyet sem vetettünk egyikre sem. Úgysem lett volna értelme. A kilátás esélytelen, akkor miért tegyünk kitérőt, sziklából meg volt annyi, mint égen a csillag. Csak haladjunk, hogy érjünk ki sötétedés előtt az erdőből. Ez az egy célunk volt csupán. Egy idő után annyit könnyített rajtunk a hegy, hogy a kiálló kövek eltűntek a lábunk alól. Óriási segítség volt, hogy már csak az ágakra kellett figyelni és a sárra. És egy újabb szalamandrára. Ezt most Józsi vette észre és ő kezdett el ujjongani. A kis jószág nem is tudja, mekkora örömöt okozott jelenlétével. Egy kicsit sikerült kibillentenie negatív hangulatomból, persze ehhez az is hozzájárult, hogy a lejtők is kezdtek megszelídülni és egy helyen sikerült egy kanyart lerövidítenünk, amivel úgy 800 métert és negyed órát nyertünk. Úgy gondoltam, ennyi kis csalás igenis jár és belefér a teljesítésbe. Mint ahogy a hosszabbítás is.
Egészen leereszkedtünk már, amikor a felhők még mindig ott voltak a fák között. Csodálkoztam, hogy ilyen alacsonyan ülnek, hiszen már majdhogynem leértünk a hegyről. De már nem zavart. Ismét vízszintesen haladtunk, lassanként aszfaltos úton, s hamarosan az erdőt is a hátunk mögött hagytuk. Elértük Bélapátfalva szélső házait. Kis tó mellett sétálva rövidesen megérkeztünk a vasútállomásra, ahol a továbbra is szemerkélő esőben beütöttük a pecsétet. Körülöttünk mindent felhők takartak, a tájból semmi nem látszódott. Hat óra volt.
A szállás szerencsére innen nem volt messze, gyorsan el is foglaltuk a szobát, majd még úgy, ahogy voltunk, vizesen, elindultunk az étterem felé, hogy végre pótoljuk az elégetett kalóriákat és normalizálódjon az állapotom. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy sikerült időben és épségben kiérni az erdőből.
Józsi aznap a legrosszabb arcomat látta, tapasztalta, milyen, amikor teljesen hülye vagyok, ennek ellenére állta a sarat – minden tekintetben. Sokat jelentett a támogatása, még ha akkor nem is éreztettem vele. Köszönet neki érte!
Lépések száma: 42788, megtett távolság: 30,36 km, átlagsebesség: 3,69 km/h, elégetett energia: 2346 kcal
3. nap: Bélapátfalva-Budapest
Erre a napra már csak 11 km jutott, ennyi volt hátra Szarvaskőig. Nem terveztünk korai indulást, megérdemeltük a pihenést. Reggel még tanakodtunk, hogy elinduljunk-e. A tegnapi után ez a rövid szakasz már nem sok, de egyre jobban elkezdett esni, ráadásul a szél is viharossá fokozódott. Kimondtam hát a végszót. Megyünk. Haza. Sajnos olyanokká váltak a körülmények, amiben már csak az idióta mazochisták vágnak neki bármilyen túrának. A talaj is sokkal jobban felázott a megállás nélkül szakadó esőben, nem is tudjuk, mik lesznek az aznapi nehezítő körülmények, így biztonságosabb és ésszerűbb volt maradni, mint nekivágni. Nálam elveszti élvezeti értékét már a túrázás ilyen állapotok mellett. Ez biztos az én gyengeségem, de szeretem, ha menet közben tudok arra is figyelni, ami körülvesz, nemcsak azt akarom látni, mi okozhat balesetet. Én már csak ilyen vagyok.
Nem tudom hova tenni az előző nap történteket. Fejben teljesen szétestem. Fogalmam sincs, hogy fogom feldolgozni, de igyekszem a helyére tenni és kezelni, hisz máskor is előfordulhat ilyen helyzet. Talán itt is igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Hát majd egyszer meglátjuk.
Aznap a kevésbé sűrű felhők között kibukkant a Bél-kő orma, melyet a buszmegállóban dideregve csodáltunk áhítattal vegyes szomorúsággal. Még várat magára, hogy teljes pompájában elénk táruljon. De mi visszajövünk, mert a Bükk visszavár.
