A múltkori kutyaharapásos eset miatt ez a szakasz kimaradt akkor, így elérkezett az ideje, hogy pótoljam. Ezúttal Józsi jött velem, akivel az augusztust nyitottuk a Sirok-Kékes etapon. Az Árpád-hídnál beszéltük meg a találkozót, majd autóval Katalinpusztáig mentünk, ahol leparkoltunk és átbuszoztunk Felsőpeténybe. A reggel már hűvös volt, ennek köszönhetően a meleg nappalok után párafelhő képződött a völgyekben, amiben aztán a buszozás alatt tudtunk gyönyörködni.

Amint leszálltunk a buszról, egy házaspár rögtön nekünk is szegezte a kérdést, hogy kéktúrázunk-e. Hát ugyebár mi mást keresne itt az ember túraöltözetben, ha nem a kéket. Ők ezzel el is indultak, mi még nézegettük a telefonon az útvonalat. Nem sok előnyt kaptak, de az alatt sikerült is eltűnniük. Akkor azt hittük, rossz irányba indultak. Mi is elindultunk a magunk útján.

Józsi rövidben jött és hamar megirigyelte a hosszú nadrágomat, végül megállapodtunk abban, hogy ez az irigység úgysem fog sokáig tartani. A faluból kiérve szántóföld mellett, lassú emelkedéssel kezdtük a szakaszt. A harmatos fűben gyorsan vizesedett a cipőnk, de ahogy felértünk, minden úgy változott az ellenkezőjére. Meleg és száradás. Föntről a dombok között, illetve a település felé visszanézve láttuk még a párafelhők maradványait. Átvágtunk egy nagy mezőn és akácos között folytattuk utunkat, majd újból mezőre értünk és innen még csodálatosabb volt a rálátás a környező dimbes-dombos vidékre. A Nap szikrázóan sütött, immár ezüstös csillogást kölcsönözve a tájnak.

Hamarosan beértünk az erdőbe és egy rövid ideig itt baktattunk. A napsugarak utat törtek maguknak a fák időnként őszbe hajló lombjai közt. Meg is állapítottuk, hogy visszavonhatatlanul megkezdődött az ősz. Az ezerszínű ősz, ami októberben lesz a legszebb. Ismét szántó mellett haladtunk, immár Ősagárd határában. Rövidesen be is érkeztünk a településre, ahol jöttünkre egy falatnyi fekete kiscica merészkedett elő. Addig-addig tette magát, míg kénytelenek voltunk megsimogatni. Ezt látva bátorkodott odajönni a testvére is, hófehér változatban. Ő jóval félénkebb volt a tesójánál, nemigen sikerült begyűjtenie simogatást. Nem akartuk túlzásba vinni a barátkozást velük, ezért indultunk is tovább, hogy a templom mellett pecsételhessek is egyet. Innen következett az általam csak becsületútnak hívott szakasz, mivel a katalinpusztai pecsétem már bekerült a múltkor a füzetbe.

A falu utcáján tovább sétálva végre elérkeztünk ahhoz a házhoz, amit már nagyon régóta szerettem volna látni. Természetesen a síléces kerítésű házról beszélek. Nagyon jópofa, hogy a tulaj régi, de még ép sílécekből készítette el a kerítését. Egyiken-másikon még a bakancs is rajta van. A női farmergatyába ültetett virágok pedig formás támasztékot nyújtanak a léceknek, igazán becsapós.

A település szélén kicsit nézelődtünk, hogy merre is tovább. A mellettünk nézelődő kecskék sem mondtak semmit, bár nem kérdeztük őket. A beszélgetés is csak a köszönésre korlátozódott részünkről, ők még arra sem nagyon reagáltak. Az nyilvánvaló volt, hogy nem a jól járható szekérúton kellett mennünk. Hatalmas trágyadomb mellett evickéltünk a gazban. A szag fenomenális volt és mivel nem láttuk értelmét a jelöletlen úton utat keresni, visszafelé is élvezhettük a vidéki illatokat. Az ösvényt végül a kupac másik oldalán találtuk meg, a nyakig érő parlagfű mentén. Még jó, hogy nem vagyunk rá allergiásak, különben sírva mehettünk volna tovább. Szerencsére elég hamar átértünk ezen a szakaszon és egy sittel teleszórt erdei rész után egy enyhén emelkedő füves mező szélén haladtunk tovább. A távolban magasles csábított a majdani mászásra.

Folyt. köv.