Ezúttal ismét egy közbülső hiányzó szakasz pótlására indultam reggel. A múltkor felhőbe burkolózó mátrai csúcsokat kívántam közelebbről is szemügyre venni. Természetesen a panorámát egyiknél sem óhajtottam kihagyni, ha már a múltkor nem adatott meg. Feltett szándékom volt egyiket a másikból, majd a másikat az egyikből jól megnézni és olyan szerencsém volt, hogy ehhez még az időjárás is asszisztenciát nyújtott.
Nem indultam túl korán, nagyjából fél 10-re értem fel a hegyre és gyors technikai elintéznivalók után felmásztam a Péter hegyese, közismertebb nevén a Galya-kilátóba. A jó időzítésnek köszönhetően azt a pár percet, amíg fent voltam, egyedül tölthettem, ami egyébként meglepetésként ért, mert a szép idő és a hétvégi szabadnapok miatt arra számítottam, hogy tumultus lesz, bármerre lépek. (Emberáradat csak lent, a Sás-tónál volt tapasztalható.) Júliusban, amikor itt jártunk, azt sem lehetett látni, melyik irányban van a Kékes, olyan borús volt az idő, most viszont körbepásztázhattam a terepet, semmi nem akadályozta a kilátást. Ám nem húztam sokat az időt, a nagy szemlélődést a kékesi adótoronyra tartogattam. A turistacentrumnál már nagyobb volt a nyüzsgés, mint amikor ideértem, pedig nem telt el fél óra sem a kettő között. A reggeli kávét kihagytam, azt is a végén szerettem volna elszürcsölni. És hogy ezt mielőbb megtehessem, el is indultam Mátraháza felé. Kellemesen ereszkedve kezdődött az első szakasz. Nagyon kényelmesen, jó tempóban haladtam az erdőben, ahol a semmiből egyszer csak egy kis patak szegődött mellém, s kísért csöndes csobogásával 1-200 méter hosszan, majd szélesen elterülve folytatta útját mindenfelé a fák között.
Folytatva utamat lefelé, már egy kicsit erősebb lejtős úton. Visszanézve olyan érzésem volt, hogy biztos szuszognék fölfelé menet, lefelé viszont nagyon könnyen járható volt. Nemsokára a közeli műúton közlekedő autók zaja kezdte megtörni az erdő csöndjét, majd az aszfaltot elhagyva egy csöppnyi rétre érkeztem, ahol pillangók hada pózolt szinte minden virágon. Mindvégig lefelé haladtam, hol jobban, hol kevésbé, időnként a Kékes csúcsán álló torony jelent meg a távolban, mint mézesmadzag. Jobbról rövidesen az aszfaltút mellé társult a kék jelzés, míg balról egyre nagyobb panorámát nyitott a tér a szemnek. Látványos szakasz volt, az már biztos, pedig nem ártott figyelni láb elé is, hogy a köveken ne vágódjak vízszintbe.
Innen széles úton mentem tovább, s eltűnt a szemem elől az előbbi kilátás, majd egy kis emelkedőt leküzdve meg is érkeztem Vércverés 699 méteres tetejére, ahol pecsételtem. Ezzel egy időben mesés, gyepszőnyeges erdőbe kerültem. A fák érezhetően hűtötték a levegőt, sokkal kellemesebb klíma fogadott itt, mint bárhol máshol. Néhány lépéssel odébb Parádsasvár házai és a kastélyszálló került szinte karnyújtásnyira. Ámulatba ejtő a közelsége, ami azt is jelenti, hogy innen meredeken törik le a hegyoldal észak-kelet felé.
A lúdvérc (mai szóval élve: lidérc) a magyar mitológia démona, melyet a fekete tyúk első tojásából költött ki az ember a hóna alatt, és aki élete végéig szolgálattal tartozott annak, aki életre keltette. A legenda szerint a Parádi-medence kis településeit egykor három sötét lúdvérc uralta. Lakhelyük a Parádsasvár feletti hegycsúcson volt, ahonnét szemmel tudták tartani a lakosságot. Az emberek a folyamatos félelemet és a lúdvércek szűnni nem akaró ártó tevékenységét megelégelve Szűz Mária segítségért kérték, hogy megszabaduljanak tőlük. A Szűzanya meghallgatta a serény, becsületes emberek imáját, és a Mennyországból a hegy csúcsára leereszkedve örökre elűzte a démonokat. Azóta ezt a helyet a Lúdvércek vereségének, röviden Vércverésnek nevezik.
Még egy kicsit sétáltam ebben a csodaerdőben, a széléről pedig ismét páratlan kilátás nyílt Sasvárra és a Bükk távolba vesző dombjaira. Vállig érő növényzetben továbbra is lefelé, majd a fák sűrűn belógó ágai között, szűk ösvényen folytattam utamat hellyel-közzel vízszintben, derékban meghajolva, hogy azért épségben maradjanak a szemeim is. Ennél kényelmetlenebbé csak akkor vált a helyzet, amikor megérkezett a szembeforgalom is. A keskeny ösvényen majdnem ráléptem egy jókora sárgászöld hernyóra, amint épp araszolt egyik oldalról a másikra. Elég gyorsan mozgott, ezért nem sok időm volt lencsevégre kapni. Miután biztonságban átért a túloldalra, elindultam én is. Egy ponton még ki tudtam lépni egy kiugró sziklára, persze csak óvatosan, mert egy-két lépcsőnyi előrejutás után vége szakadt a kőnek, majd függőlegesen omlott le a következő lépésnél.
Ha létezik az előbbinél szebb erdő, akkor az itt következett. Szeretnék én ilyen erdőt az udvaromba, persze jó lenne, ha lenne hozzá udvarom… Lehetséges, hogy ugyanolyan szép volt, mint az előző, de akkor is jólesett „visszatérni” abba a környezetbe.
Egy kicsit odébb kiértem az erdő szélére és mivel ez gyakorlatilag egy panorámaút is, újabb szemet gyönyörködtető látvány tárult elém. Már szinte kőhajításnyi közelségbe került a Kékestető. Lazsálásra azonban nem engedtem időt, mentem tovább, még mindig lefelé. A Mátra-nyeregnél ismét aszfalt mellett vitt a jelzés, majd a viszonylag forgalmas műúton átkelve, biztonságos ösvényen - de szorosan az autóút közelében - hamarosan eljutottam a Vörösmarty turistaházig, ahol újabb lenyomat került a füzetembe.
Folyt. köv.
