Ezúttal egy kicsit úri módra utaztunk, ugyanis Józsi eldöntötte a tutit, vagyis négy keréken Füzesabonyig robogunk, ott aztán felszállhatunk a vonatra és zötyöghetünk kétszer fél órát miskolci átszállással Putnokig. Erre csak úgy tessék-lássék ellenkeztem, mivel jól jött az a plusz ¾ óra alvás reggel, na meg könnyű a jót megszokni.

Az útirányt a szállásfoglalás miatt meg kellett fordítsuk, de utólag nagy szerencsénk volt ezzel, mivel 2-3 nap múlva kilépett a Sajó a medréből és lezárták a Putnoktól délre tartó utat, amin a kék jelzés halad Uppony felé. Bár ezt akkor még nem tudhattuk előre. Az idő aznap borongós volt, kicsit hűvös, de nem esett és ez épp elég is volt a jókedvhez.

A vasútállomáson azonnali pecsételéssel kezdtük a túrát, majd miután Józsi kigyönyörködte magát az állomás és a bakterház rozzant épületében, el is indulhattunk. Balról kecskék kíváncsi tekintete kísért bennünket. Gondolták, újabb két púpos teve érkezett a vándorcirkuszba, de végül nem szóltak semmit. Az első 3,5 km-t műúton tettük meg. Átkeltünk a Sajó fölött, a víz bőven a medrében csordogált. Ahogy haladtunk az aszfalton, egyre távolabb a folyótól, észrevettük a vízszintmérőt, pedig már jócskán elhagytuk a Sajót. Viccelődtünk, hogy több száz méterrel a település szélétől rakták ki az oszlopot, hisz hogy jönne fel idáig az a kicsi folyó. Hát feljött. Ha a túra utolsó napján, az ellenkező irányból jöttünk volna, biztos nem jutunk el Putnokig, annyi víz ömlött ki addigra. De szerencsénk volt. Akkor meg sem fordult a fejünkben, hogy mekkora mázlisták vagyunk.

A műúton való kutyagolásunk alatt annyit érzékeltünk csupán, amit negatívumként meg kell említsek, hogy itt mindenki Forma-1 pilótának képzelte magát, ajánlatos volt tehát jól lehúzódni az út szélére.

A jelzés végül beirányított az erdőbe, ahol széles erdei úton mentünk tovább. Néhány perc múlva az eső is úgy rákezdett, hogy kénytelenek voltunk előszedni az esőkabátot. Két éve, a kéktúra megkezdésekor vettem egy esőponcsót, ami alá befér a hátizsák is, és amit mindezidáig sosem kellett elővennem. Most azonban elvesztette a szüzességét. Úgy rendesen. Szerencsére nem tartott sokáig az eső, így hamar el is rakhattuk a védelmi eszközöket.

Ahogy gyalogoltunk szép lassan egyre följebb, úgy kerültek le a melegebb ruhák is rólam. A tizen pár fokban pólóban flangáltam, de nem éreztem, hogy hideg lenne. Annál is inkább, mert volt, ahol elég erősen emelkedett, ennél fogva ott jobban éreztem, hogy nincs is olyan hideg, másrészt a nagyobb hátizsákommal fölszerelkezve az jobban is melegítette a hátamat. Az erdő viszont határozottan kezdte fölvenni őszi ruháját. Még rajta volt a nyári is, de a sárga és barna dizájnelemek is kezdtek megjelenni outfitjén. A gombák burjánzottak, rengeteg fajtáját szemrevételezhettük utunk során. Vadítóan zöld mohás fatörzsek díszítették az erdőt mindenfelé, még vadregényesebbé téve a tájat.

Egyre följebb kapaszkodtunk az Upponyi-hegység teteje felé. Fáradozásunk végül nem maradt jutalom nélkül: a Három-kő-bércre kiérve igazi ködös panoráma fogadott bennünket. Az első ezen a túrán. A kiálló sziklaszirtről a hegység nyugati lankáira, a Bükk távolabbi vonulataira és a Sajó völgyére nyílt kilátás, messzebb pedig Szlovákia hegyei sorakoztak. Mindegyik tetejét a felhők nyaldosták és ez különlegessé tette a látványt.

Folyt. köv.