Az eső továbbra is megállás nélkül esett, de ekkor már mindegy volt. Nemcsak azért, mert jó volt a kávé és finom a pálinka, hanem mert már rég beázott a cipőnk és teljesen lényegtelen, hogy egy kicsit vizes a zokni vagy egy kicsit jobban. Egy biztos, szárazabb nem lesz, tehát megyünk. Ahogy mozogtunk, egyre jobban fölmelegedtünk, így a vizes cipő ellenére sem fáztunk.

Az esőkabát bent tartotta a meleget és tulajdonképpen minden rendben volt így is. Nyílt terepen haladtunk jó sokáig, még jobban kiszolgáltatva az elemeknek. Mellettünk a füves réteken millió őszi kikerics hevert, a legtöbb kicsit ájultan a sok csapadék miatt. A sarat ahol lehetett, a füvön gyalogolva igyekeztük kikerülni, ahol meg nem lehetett, ott kénytelenek voltunk tapicskolni. A legtöbb helyen nem volt gond vele, bár a beázott föld a füves részeken is csak úgy cuppogott a lábunk alatt. A Zsidó-réttől még több kikerics kísérte utunkat, négyzetméterenként legalább egy tucat díszlett. Még hosszan meneteltünk a pusztában, mire ismét visszatértünk az erdő védelmébe, ahol az előzőeknél is sűrűbb köd fogadott.

A látótávolság talán 20-30 méter lehetett. Ha Józsi kicsit előrébb sietett, félő volt, hogy elvész. Hiába volt a hátán narancsszínű zsák, teljesen elnyelte alakját a köd, ezért igyekeztem nem szem elől téveszteni, bár nem ártott a lábunk elé is nézni. A felhőknek és a még mindig a fákon lévő sok levélnek köszönhetően kezdtek a látási viszonyok is romlani. Elég sok faág szóródott szanaszét az erdőben, amikre rálépve könnyen baleset áldozatai lehetünk, ha nem vagyunk elég óvatosak. Figyelni kell. Nagyon is. Az egyre több eső miatt sok helyen egyre csúszósabbá kezdett válni a talaj, bár az avar némiképp segítséget jelentett, hogy ne kelljen a síkos ösvényen taposni. Számos derékba törött karrierű fa állta utunkat vagy éppen nem az utunkat állta, csak ott feküdt valahol, átadva magát az enyészetnek. Meresztettük a szemünket a szürke félhomályban, hogy minden kis gallyat ki tudjunk kerülni, miközben haladni is kellett. Egyre sűrűbben bukkantak fel öklömnyi kövek a lábunk előtt. Minden lépésre jutott egy, amiket szintén át kellett lépni, ki kellett kerülni, mert ha rálépünk, abból is baleset lehet. Megcsúszunk, kibicsaklik a bokánk vagy bármi. Bármi. Nagyon lassan sem mehettünk, hisz a nappalok rövidülnek, az idő pedig kíméletlenül telik, így minden lépésnél csak a másodperc töredéke jutott, hogy átgondoljuk, jó helyre lépünk-e vagy sem. Iszonyú koncentrációt jelentett ez a hosszú kilométerek alatt, minden egyes lépésnél. Nem volt nagyon idő a ködös erdő látványát kiélvezni, vagy megállni, hallgatni az eső monoton zörejét. Néhol kicsit kivilágosodott, aztán újra a sötétség telepedett a fák közé. A változatosság ennyiben ki is merült. Józsi sokszor előre sietett. Miért siet ennyire? Persze, teljesítménytúrázóként nagyobb rutinja van, mint nekem, aki csak alkalmi turizmusra szokott. Én akkor sem tudok és nem is akarok ennél gyorsabban menni, bár a köztünk egyre növekvő távolság nagyon zavart. Nem kockáztatom, hogy egyetlen hibás lépés és összetöröm magam. Majdcsak feltűnik neki, ha elhagyott. Fel is tűnt, olyankor bevárt. De amúgy miért ő megy elől, amikor ez az én kékem? Na jó, a mi kékünk, ez a rész még neki is hiányzik. Nem én irányítok már, még önmagamat sem. Nem tudom élvezni a túrát, valami átvette az irányítást az elmém felett. Észrevettem, de nem tudok ellene tenni.

Egy újabb erdőszakaszba belépve aztán megállok végre. Meg kell állnom. Olyan, mint egy szentély. Látom. Csak nem érdekel. Nem akarom lefotózni, nem akarok itt lenni. Mit keresek én itt? Miért nem vagyok egy finom meleg szobában, száraz helyen, biztonságban? Mit akarok én itt vagánykodni? Minek indultunk ma el? Ez a szakasz még normál körülmények között is az átlagosnál nagyobb figyelmet kíván, hát még így. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezekkel a gondolatokkal, melyek eddig soha nem tapasztalt érzéseket hoztak elő belőlem. Józsi próbált volna segíteni, de látta rajtam, hogy teljesen bezártam, így inkább csöndben kivárt. Dühös voltam, hogy nem tudok mit kezdeni ezekkel az új érzésekkel, amik teljesen elnyomták a normális énemet. A legszívesebben sírtam volna a tehetetlenségtől, de nem tudtam. Végül lassan elindultam, Józsi némán a nyomomban. Annak most örültem, hogy én megyek elől, én diktálom a tempót. Nem siettem, csak mentem, ahogy jólesett. Nem szóltunk egymáshoz, csak halkan lépkedtünk. Menet közben végre el tudtam magam engedni és kicsit kibőgtem magam. Egy dupla fatörzsű akadálynál Józsi lépett át először a két fán. Annyi hely sem volt a kettő között, hogy a lábunk beférjen. Amikor átért, nyújtotta a kezét, én meg ránéztem és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Csak ingattam a fejem, hogy ez nekem nem megy. Inkább megkerültem az egész fát, minthogy átmásszak rajta. Amikor visszacsatlakoztam az ösvényre, már nem akartam magamnál tartani a rossz érzéseket, Józsi nyakába borulva engedtem szabadon, had vigye a szél.

Egy fokkal könnyebb lett, de innen még hosszú út volt hátra és ezt már végig kellett csinálni. Várt a szállásunk Bélapátfalván. Meleg szoba, puha ágy, forró zuhany.

Folyt. köv.