Sosem gondoltam, hogy hivatalosan részt vegyek teljesítménytúrán, most sem ezt tettem. Pusztán kíváncsiságból vágtam neki (nem is a hivatalos túranapon), hogy megtudjam, képes vagyok-e a 42 km-es távot lejárni, mert ennyit még sosem mentem egyhuzamban.

Így adódott, hogy egy januári hajnalon, még korom sötétben elindultam Badacsonytomajról, hogy először magát a Badacsonyt, majd a szigligeti várhegyet, a Szent György-hegyet, a Csobáncot, a Tóti-hegyet, végül pedig a Gulácsot meghódítsam, s utamat végül majd Tomajban zárjam. Korábban mindegyik tanúhegyen jártam már többször is, bár a Gulácson eddig még csak egyszer. Az útvonalat (egy kis részétől eltekintve) teljes egészében ismertem már, s mivel szerelem-vidék ez nekem, már csak menni kellett.

Szombaton korán reggel fejlámpával felszerelkezve nekivágtam a Badacsonynak. Mivel a fák kopárak voltak, ki-kikandikáltam az ágak között a még éjszakai világításban fürdőző településekre. Az út szuszogtató volt, a tempó még éppenhogy kényelmes, ám az arcom előtti fagyott lehelletem a fejlámpa fényénél nem engedett sokat nézelődni. Mire a felértem a Kisfaludy-kilátóhoz, már kezdett derengeni.

Csak egy gyors fotót lőttem, aztán indultam is tovább, lefelé a Hertelendy-kilátóhoz. Ekkor már volt olyan világos, hogy elrakhattam a fejlámpát. Itt is éppencsak kiálltam a szikla szélére, hogy a hajnali pírt megörökítsem.

Az Egry József-kilátónál nem időztem, igyekeztem a Ranolder-kereszt felé, bár az alatta lévő sziklát ezúttal kihagytam.

A Bujdosók lépcsőjén most lefelé haladtam, így persze gyorsabb, bár nem feltétlenül könnyebb. Időnként azért felnéztem a lábam alól és pár másodpercet engedélyeztem magamnak, hogy a csodás kilátásban gyönyörködjek.

Szedtem a lábamat, a lépcsők után már egyszerűen csak hagyni kell magát az embernek, hogy vigye a lendület, s már bent is voltam Badacsonytördemicen. Nem álltam meg. Átkeltem a 71-es úton és irány Szigliget. Visszanézve meseszép volt a Badacsony a reggeli napfényben csillogva. A szigligeti vár azonban zárva találtatott. Itt kell megjegyeznem, hogy hiába írtam a vár hivatalos holnapján található e-mail címre (a megadott telefonszámot csak nyári időszakban lehet hívni ugyanis), azóta sem kaptam választ a túrázók által kapott infók és a honlapon szereplő ellentmondások tisztázása kapcsán. Nagy-nagy feketepont nekik emiatt. Szóval a várkapu zárva, így nem tudtam felmenni az erődítmény legmagasabb fokára, pedig kellett volna, de azért a kapuig eljutottam.

Innen is a lendület vitt tovább. Ismét a 71-es út mentén haladtam, ezúttal már a Szent György-hegy felé, a kerékpárút mentén.

A Lengyel-kápolnát és a Tarányi-présházat elérve még mindig a reggeli nyugalom érződött a környéken, sehol senkivel nem találkoztam.

Van ezután egy rövid szakasz, ahonnét (ismét) meseszép a panoráma.

Majd az Oroszlános-kút mellett haladtam el.

Némi felfelé menetelés után már fel is értem a Szent György-hegy tetejére. Odafentről ugyan nincs 360 fokos panoráma, de a hátunk mögött hagyott szigligeti várat és a Badacsonyt, valamint az előttünk álló Csobáncot, Tótit és Gulácsot kiválóan szemügyre vehetjük a Balaton csillogó víztükre mellett.

Emellett a kilátás mellett engedélyeztem magamnak pár perc pihenőt, hogy egyek. Innen lefelé a bazaltorgonák irányába még sosem mentem, valahogy mindig fölfelé sikeredett, így óvatosan lépkedtem a köveken, nehogy itt érjen véget "teljesítménytúrázói" karrierem. Persze az orgonákat most is megcsodáltam. Mindig elámulok nagyságukon és tökéletességükön, s azon gondolkodom, vajon meddig bírják függőlegesen, mikor dőlnek romba.

A Kaán Károly kulcsosház mellett most csak elrohantam, nem néztem be poros ablakain.

Egy rövid, meredekebb szakasz után nemsokára lankásabb részre értem, majd elértem a szőlőket, ahol szemközt már a Csobánc méltóságteljes tömbje emelkedett előttem.

Mind közül a legkedvesebb hegyem... Szántó szélén vitt tovább az utam, körben pedig a tanúhegyek magaslottak engem ölelve.

Nem éreztem fáradtságot, a látvány nem is engedte volna, hogy ilyesmire gondoljak. Menet közben rókákat is láttam, persze ahogy észrevettek, már villámgyorsan el is inaltak. Az Eger-víz rozzant fahídján (inkább pallóján) óvatosan átkeltem, majd vidáman gyalogoltam tovább Gyulakeszi felé, ahol saját szervezésben már várt rám a frissítés.

Itt ismét engedtem magamnak egy csöppnyi pihenést, amíg ettem. Közben a helyi lakosokkal haverkodtam.

Ekkor tartottam az út felénél (erősen). Felüdülve indultam a Csobánc felé. Abban még biztos voltam, hogy a Csobáncon átmegyek, már csak a szerelem miatt is, így hát neki is veselkedtem az előttem álló hegynek.

A Rossztemplom mellett nem csaltam le a kurflit, becsülettel körbementem, amerre kellett.

Fentről a kilátás a megszokott. Pazar! De erről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Szerelem felsőfokon.

Kivételesen nem sokáig bámultam ezt a látványt, indultam is lefelé a meredekebb oldalon, ahol még ebben az irányban sosem mentem. Mivel meredek, jobban szeretek rajta fölfelé haladni. Ahhoz képest egészen gyorsan túljutottam ezen a szakaszon, s hamar szelídebb terepre értem, ahol már gyorsabban tudtam haladni. Káptalantóti felé tartva még nézegettem alulról a várat a hegy tetején.

Káptalantótira beérve elértem a 30. kilométert. A településen áthaladva rátértem egy nem különösebben látványos útszakaszra, itt bevallom, volt egy kis holtpontom, mert viszonylag hosszú volt és szinte semmi látnivaló nem akadt róla, és hát igen, már kezdtem fáradni, de úgy voltam vele, hogy már csak két hegy van. Nem akartam feladni, annyira még nem voltam kipurcanva. A Tóti-hegy tetejére vezető háromszög jelzés már azt mutatta, hogy egy pár perc és fent vagyok.

Kicsit leültem erre a kőre szusszanni, ám előtte még leromboltam a most divatos, kövekből épített műemlékeket... Innen már csak egy púp volt, amit meg kellett másznom, de úgy voltam vele, hogy ez már becsületbeli ügy, itt már végig kell menni. Az igazat megvallva, a Gulács már nem esett jól. Keskeny ösvényű csigavonalának hosszúságára már nem is emlékeztem, s azt hittem, sosem érek fel a tetejére. Persze addig azért akad egy kis csodálnivaló.

Majd végül nagy nehezen ezt a hegyet is meghódítottam.

Már csak Tomajig kellett eljutnom, de már nagyon éreztem a térdeimet, főként lefelé menetnél. Tomaj legszélső házainál még visszapillantottam a Gulácsra. A lassan nyugvó Nap aranyló fénye rozsdásra színezte a szőlőtőkéket, én pedig megelégedettséggel konstatáltam, hogy megcsináltam. Már csak a kezdőpontig kellett visszagyalogolnom.

Sikerült a 42 km-t ledarálnom, bár a lábaim már kezdték érezni ezt a távot. Ettől függetlenül jól éreztem magam, nem estem szét fejben és az este hátralévő részében is (meg másnap is) lábra tudtam még állni... bár kicsit öregesen.

Imádom ezeket a hegyeket, s talán ez is hozzáadott a teljesítményemhez, ami ahhoz képest, hogy első kísérlet volt, jól sült el. De akkor jöjjenek a számok:

• Hivatalos táv: 42,3 km
• Szintemelkedés: 1680 m
• Szintidő: 12 óra
• Teljesített idő: 9 óra 9 perc
• Átlagsebességem: 4,62 km/h [mozgásban 5,23 km/h (8 óra 5 perc)]

Videót nem készítettem ezen a túrán, arra a túra jellege nem volt alkalmas, így csak a képekkel tudom újfent megmutatni, hogy ezeket a hegyeket mindig érdemes felkeresni, mert a látvány örök, mégis mindig változó.