A Kisbózsva melletti temetőnél egyenesen vitt tovább a jelzés, jól járható árnyas úton, majd az autóutat keresztezve egy dzsindzsával sűrűn benőtt részhez érkeztem. Még reggel összetalálkoztam egy családdal, akik erről jöttek és ők mondták, hogy a szántóföld szélén érdemes menni, mert ugyan itt van az út, de mégsincs itt. Bevállaltam hát én is, de lehet, hogy jobban jártam volna a susnyával.
Talán nem lett volna végig olyan, így viszont legalább 1 km hosszan küzdöttem a szántó laza, süppedős talajával és nem látszott a vége. Úgy éreztem magam, mint a múlt hónapban. Minden lépésre jutott egy kiló sár és ez megnehezítette a járást. Kínlódtam a fájdalomtól is. Megint ott tartottam, hogy minek vagyok ott. Azon a ponton voltam, hogy bármikor kiborulhat a bili. És amikor nem láttam a kékre visszavezető utat, eltörött a mécses. Elegem volt mindenből. Ott álltam a szántóföldön bőgve és csak jöttek a könnyek megállíthatatlanul. Mi lesz ebből? Össze kellett szednem magam, mégsem maradhattam ott, muszáj volt kikászálódnom onnan. Mentem hát, amerre gondoltam, végtelenül boldogtalanul. Aztán végre a végére értem és bár a magasra nőtt fűtől nem látszott, de ott volt az út. Megkönnyebbültem, de lelkileg eléggé megviseltek már ezek az apró dolgok is. A patak feletti kis hídon leültem, levettem a cipőt és a zoknit. A cipőmből elkezdtem kicsapkodni a sarat, a vízhólyagokat pedig újra kiszúrtam, de azokon már nem segített semmi, hasogatva sajogtak.
Lassan tovább indultam, miután megnyugodtam és pihentem egy kicsit. Nem siettem, nem is tudtam volna a fájdalomtól, nagyjából gyök kettővel mentem. A gyötrelem nem elég kifejező szó arra, amit átéltem. Füzérkomlósig így haladtam, ott viszont a falu szélén újabb látványosság fogadott.
Az egykori kisvasút emlékhelyén ma egy kis piros mozdony áll, mögötte az egyre közeledő távolban a vár emelkedik. A jelzés a falu szélén elvisz, s egy legelő mellé szegődik, ahol tűző napon halad, de ez már nem érdekelt, mert innentől végig a vár méltóságteljes alakja állt szemben velem. A kék ide-oda cikázik, de szerintem itt már senki nem követi szigorúan, hanem mindenki megy a kerékpárúton. Én is.
Elkezdett esni az eső is, de csak pár csepp hullott, miközben a Nap el sem bújt. Egy fa alatt aztán megláttam egy padot, ahová gyorsan letelepedtem enni és a lábaimat pihentetni. Közben egy lepke kacérkodott velem, hol a táskámra szállt rá, hol a lábamra, míg végül a kezemen töltött hosszabb időt. Nem akartam megzavarni, ezért mozdulatlanul ültem, addig is lazítottam. Sehová sem kellett sietnem, még csak 4 óra volt.
Egy idő után rávettem magam a tovább indulásra. Sántikálva totyogtam Füzér felé, s hamarosan be is értem a településre. A pecsét mellett eljöttem, majd ha lepakoltam lejövök és benyomom a füzetbe. Most inkább betértem a helyi kisboltba. Legnagyobb meglepetésemre volt izotóniás ital, vettem is mindjárt kettőt, hogy pótoljam a kimosódott anyagokat. Ezen kívül csupa értelmes dolgot vásároltam: pehelycukrot, gumicukrot, joghurtitalt (csak mert hideg volt). A legfontosabb azonban a kávé volt. Miután ezt elkortyolgattam, bejelentkeztem a szálláson és elfoglaltam a hont. Vagyis a szobát. Első dolgom volt meginni az egyik kék italt és a joghurtot, miközben ültem a ventilátor előtt. Utána kimostam a ruháimat, had száradjanak, majd elballagtam a nem messze lévő Koronaőr Étteremig, hogy bélyegezzek és elhozzam a vacsorát. A kaját már a szálláson ettem meg, nagyon finom volt. Aztán beálltam a zuhany alá és lemostam magamról a temérdek koszt. Hajat mostam és végre tisztának éreztem magam. Lepihentem, már csak energiatakarékos üzemmódban voltam hajlandó létezni.
Az járt a fejemben, hogy holnap az utolsó túranap lesz. Végére érek az útnak. Arra gondoltam, hogy micsoda magasztos érzéseket kellene átélnem, ezzel szemben baromira nem azok az érzések jöttek, amiket vártam, hanem teljesen ellentétesek. Szinte az egész út során nehézségekkel küszködtem, s ebben nagy szerepe volt az extrém melegnek, ami rengeteg energiámat elszívta. Sajnos a körülmények úgy alakultak, hogy túratársam is csak az utolsó napra tudott csatlakozni és mindenki más, aki ígérte, hogy jön, lemondta a részvételt. Úgy tűnt, hogy ketten fogunk nekivágni az utolsó 14 km-nek.
Eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt az a rengeteg gyötrelem, ami próbára tett az elmúlt napokban, a meleg, a nyolc vízhólyag okozta fizikai fájdalom, az egyedüllét, amik olyan érzéseket szültek bennem, amelyekre egyáltalán nem számítottam és nem is voltam felkészülve rá. A Zemplén eddig csak a szép és kedves arcát mutatta nekem, ezen a túrán viszont nem adta könnyen magát.
Másfelől azt éreztem, hogy vállon veregethetem magam, amiért minden nehézség ellenére eljutottam idáig, holnap pedig be is fejezem. Igen, sokszor bőgtem, gyenge voltam, de ezek mind arra voltak jók, hogy tanítottak és erősebbé, elszántabbá tettek. De már csak két pecsét hiányzik.
Folytatás január 5-én...
Lépések száma: 15062, megtett távolság: 21,35 km, átlagsebesség: 3,37 km/h, elégetett energia: 2204 kcal
