Korán reggel napsütésre ébredtem. Hunyorgósan nyitottam ki a szemem és örömmel konstatáltam, hogy szép időnk lesz ma. Aztán visszaaludtam. Mire újra felébredtem, már nyoma sem volt semmiféle napsütésnek. A borús időben ködfátylak szöktek felfelé az erdőből. Összekészülődtünk, majd lementünk reggelizni. Az előző este glédában álló felszolgáló aznap reggel ugyanolyan nettül, ugrásra készen leste minden óhajunkat.

Figyelmessége tényleg jólesett és a szálló javára legyen mondva, hogy a kért kaját néhány percen belül tálalták is. Miután befejeztük a reggelit, visszamentünk a szobánkba, elpakoltunk, rendeztük a számlát és nekiindultunk a távnak.

Aznapra terveztem a leghosszabb napot, de sajnos máshogy nem tudtam szakaszolni, nem volt benne kiszállási pont. Karesznak el kellett érnie legkésőbb az öt óra utáni vonatot Bódvaszilason, de abban maradtunk, ha megcsúsznánk, akkor Szádvártól le tud sétálni Szögligetre, onnan is van busz fél négy körül. Aztán persze megint semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük.

Ismét elmentünk a tengerszem mellett, s újra meg is csodáltam azt a gyönyörű türkizkék vizét. Jósvafő apró, de annál szebb település, melynek utcáin patakok csordogálnak a maguk természetességében. Az utolsó házat elhagyva elindultunk fölfelé, a Tohonya-szurdokban.

Az út szélén a szurdokkal azonos nevű patak sietett zúgóival a falu felé a mohás sziklák között. Jó tempóban, kényelmesen haladtunk ebben a kis elvarázsolt szurdokban, majd kiérve széles mezőn találtuk magunkat. Az út mentén villanypásztor őrizte a területet. A híres huculok azonban nem voltak sehol, csak a nyomukat láttuk. Mentünk tovább, s mikor már feltűnt, hogy egy ideje sehol egy jelzést nem láttunk, megnéztem a telefonomat, hogy hol a fenében vagyunk. Jócskán letértünk a jelzésről, legalább 5-600 métert tettünk meg fölöslegesen. Visszamentünk az elágazásig, majd mentünk tovább. Néhány száz méter után megszólalt Karesz, hogy megint nincs egy jelzés sehol. Természetesen újból rossz felé tartottunk. Itt most már szentségeltem, mert felfestést nem találtunk semmin. Nagy nehezen észrevettünk egy falevelektől takart, kopott jelet, ami felirányított a domboldalra. De ez is csak visszafelé nézve volt látható, tehát aki a helyes irányból jön, figyelhet, mert nem lát semmit. Főleg, ha azt kell nézni, hová lép az ember, mert azért nem mindegy, hogy a vendégmarasztaló sárba meddig süllyedünk. Nem ártana ezen a szakaszon egy jelzésfrissítés.

• 
• 
• 
• 

Szóval elindultunk fölfelé, keresztül-kasul az alig létező csapáson. Itt már csurom vizes lett a lábam, s innentől kezdve már megint teljesen mindegy volt minden. Fentről viszont eszméletlenül szép panoráma fogadott, ez feledtette az iménti kellemetlenségeket. A dombok tetején felhők ültek, s körös-körül csak a lankák látszottak. Karesz ekkor úgy határozott, hogy nem kísér tovább, muszáj időben összekészülnie a másnapi munkához, messze az otthon és mivel másfél órája Jósvafő mellett toporogtunk, a napi távot nem tudná bejárni velem. Én nem voltam időhöz kötve, ő viszont annál inkább. Sajnáltam nagyon, de megértettem. Visszairányítottam Jósvafőre, talán még eléri a buszt, amivel el tud menni, én pedig folytattam utamat a fennsíkon, immár egyedül.

Folyt. köv.