Szombat reggel egy kicsit lazára vettük az indulást. A reggelit 8-ra kértük és miután sikerült a szendvicsgyártással és a mindent összepakolászással, valamint az Alsószuháról Zádorfalvára gyaloglással jól elhúzni az időt, ott tartottunk, hogy csupán fél órával voltunk beljebb, mintha Karesz csak aznap érkezett volna. De mindegy volt, nem gondoltam rá, hogy valami ne férne bele az időnkbe.

Nekem megvolt a zádorfalvai pecsétem, Karesz pedig ünnepélyesen elkezdte a kéktúrát a kocsmában.

A faluból kiérve még egy kis ideig a gyér forgalmú autóúton haladtunk, majd ösvényen indultunk fölfelé. A fű magas és vizes volt. Próbáltam úgy lépkedni, hogy kevésbé ázzon be a cipőm, ne kelljen vizesben gyalogolnom egész nap, mert az melegágya lenne a következő napokat megkeserítő vízhólyag(ok)nak. A környező lankák szelíden simultak a kékesszürke felhők és a zöld mezők közé. A felhők között itt-ott bekandikált egy-egy kósza, halvány napsugár, harsányabbá színezve a lejtőket. Nemsokára erdőbe értünk. Itt ismét temérdek kicsiny virág pózolt a kedvemért, várva, hogy szépségüket megörökítsem. Végig széles úton vitt a kék, ami nagyon jó lett volna, csak az volt a problémám, hogy ahogy haladtunk egyre beljebb a sűrűben, úgy váltak ezek az utak egyre sárosabbá.

Volt, ahol mély tócsák ültek a keréknyomokban, máshol kissé cuppogós volt a talaj, de végülis mindegyik járható volt többé-kevésbé. Karesz persze mindig valahol a fák között gyalogolt, én pedig úgy látszik, jobban szeretem a dagonyát, mert én meg inkább benne mentem. Meg nem is akartam nagyon elveszíteni a jelet. Állandóan nézni kellett a telefonomat, hogy merre lehet kerülni, de sok választás nem volt. Ez szinte végig ilyen volt, amíg el nem értük a határt. Nem tudom, Karesz hogy csinálta, de amikor neki sem volt más választása és bele kellett tapicskolnia a sárba, az ő cipője és nadrágja közel sem úgy nézett ki, ahogy az enyém. A technikája felettébb elgondolkodtatott.

A kék úgy bő 3 km-en közvetlenül a magyar-szlovák határon vezet, így hol külföldön jártunk, hol itthon. Néhány tízméterenként egy S vagy egy M feliratú kő jelzi a képzeletbeli csíkot, s jónéhányat ki is próbáltunk, milyen róla a kilátás. Azért nem ücsörögve próbáltuk, mert csupa víz volt minden, meg hideg, meg miegymás és a kényes popómat nem szívesen pakolom ilyen helyekre. Szóval ezzel szórakoztunk elég sokáig, hogy a senkiföldjén ide-oda rohangásztunk kőtől kőig.

Aztán balról kezdtek elmaradozni a fák, majd megláttuk a kilátást. Jó jó, hogy az még akkor is magyar föld, de hivatalosan már nem, s a Gömör-Tornai-karsztvidék Szlovákiába átnyúló dombjaira innen csodálatos kilátás nyílt. Kicsit borús volt az idő, a felhők a távolba vesző hegyek tetejét nyaldosták. Előttünk hevert a friss zöld mező, megannyi színes virággal, néhány szalmabálával, mögöttük a sötétebb zöld hegyek, melyek ahogy emeltük a tekintetünket távolabb, annál kékebbek voltak.

Le nem ültünk, mert minden elég vizes volt, de elővettük az elemózsiánkat, s hol állva, hol guggolva megkajáltunk. Aztán mintegy varázsütésre, szétnyíltak a felhők, s köztük beférkőztek a Nap sugarai, kontrasztot és telítettséget adva az amúgy is markáns színeknek. Ez az igazi, élő photoshop. Örömmámorban úszva sétáltam tovább. A ritkás erdőbe könnyen beférkőztek azok a szépséges, csillogó fények, amik engem is simogattak.

Folyt. köv.