Egyszer régen, nagyon régen, egy messzi-messzi galaxisban… vagy a boldog békeidőkben. Kezdhetném így is, mert olyan távolinak tűnik már, hogy 2019-ben bejártam a Dunántúlt, ám annak maradt egy csöppnyi szakasza a Szajki-tavak és Ötvös között, amit akkor a tocsogós sár miatt nem teljesítettünk. Amikor még zöldfülű kezdő voltam és megijedtem egy kis dagonyától.

Becsületszakasz. A dátumokat beírhattam volna a füzetbe, mert a pecsétek mindkét felén bent díszelegtek azóta a helyükön, de nem szeretek senkit sem átvágni, főleg nem magamat. Főleg, mert az egészet leginkább magam miatt csinálom. Osztottam-szoroztam, kalkuláltam és arra jutottam, hogy szabit kell kivennem, mert Ötvösön biza nincs hétvégén olyan közlekedés, amivel én oda- vagy visszajutok. Feláldoztam hát a tavalyi évről megmaradt utolsó szabadnapomat és elindultam bevégezni a tervemet. Reggel öttől este nyolcig kényelmesen belefér. 15,5 km-re 4 óra menetidő állt rendelkezésemre, a többi az utazást, illetve az utazásra várakozást tette ki. Jól tudtam, látványban nem fog bővelkedni ez a szakasz, nyugalomban viszont annál inkább és ez most nagyon jól jött nekem.

Reggel a 7:07-es Göcsejjel indultam Kelenföldről Jánosháza felé. Az csak hab a tortán, hogy egy nagy túrás, kedves ismerősöm ugyanezen vonaton utazott hazafelé, egy-két kocsival hátrébb, csak ez utólag derült ki, így a közel két és fél órás menetidőt fülemet zenével teledugva, az ablakon kifelé bámulva, őzek és nyulak szökellését csodálva töltöttem. Néztem én a Somló-hegy egyre közeledő, majd egyre távolodó tömbjét is, a kettő között pedig (mármint a nyulak és a hegy között) még be is aludtam. Hirtelen arra ébredtem, hogy valaki simogatja a vállamat. Riadtan ébredtem fel, de csak a kalauznő volt ilyen kedves velem, de ő is csak érdekből, mert a jegyemet akarta, bár egy másik már induláskor lecsippantotta. Szóval olyan hirtelen ébredtem, hogy a füles helyett a maszkomat dobtam le gyorsan a fülemről, hogy zavartalanul matathassak a telefonomon a jegyemet bemutatandó. Persze az rendben volt, majd amikor vissza akartam dugni a fülembe a zenét, akkor tűnt fel, hogy az odabent tombolt folyamatosan. Azt nem tudom, hogy szólt-e a maszkviselés miatt a nő, de úgy vélem, csak megköszönte, hogy az állami vasúttársaságot választottam utazásomhoz.

Az ígéret úgy szólt, hogy fél 10-kor már Jánosházán tobzódhatok a csatlakozásra várva, és ezt nagyjából tartotta is a MÁV, bár az sem érdekelt volna, ha egy kicsit késünk, mert 40 percem volt a dabronci járatig úgy, hogy egy lépést sem kellett tennem. A jánosházi vasútállomáson jegypénztár nem működik, a váróban sincs fűtés, így inkább leültem az épület előtti padra, mert ott melegebb volt, mint bent. Viszont a wc használható állapotban van. Megtízóraiztam várakozás közben, addig is mozogtam (mármint a szám). Aztán jött is a vonat időben és vitt tovább Dabronc felé. Útközben feltűnt a távolban a sümegi várhegy, rajta koronaként az ódon várral. Szűk 20 perccel később már Dabroncon gyalogoltam a buszmegálló felé, ahonnét pár perces várakozás után tovább száguldottam Ötvösre, aznapi kiindulópontomra. Valamivel 11 óra előtt aztán neki is indulhattam a túrának. Ötvösön belül még gyorsan megugatott egy portán kívüli kutya, hogy jó lesz, ha minél előbb elkotródok a házától, én meg szót fogadtam neki, mert a tavalyi harapásos eset óta valahogy nincs már bizadalmam, bár amelyik kutya ugat, az nem harap. Nyilván azért, mert nem tud egyszerre ugatni és harapni is. A falutól még egy jó kilométer, míg eléri az ember a kék jelzést, s a műútról jobbra fordulva ott találja magát az olyannyira szeretett útvonalon. Gyalogoltam egy kicsit, majd eszembe jutott, hogy az év elején vásárolt állítólag szuperjó termoszomat kipróbálva megihatnám az otthonról hozott kávémat, mert tudtam, hogy ezen a szakaszon jó, ha közlekedés van, nemhogy kávélelőhely. Természetesen nem használtam a kupakját pohárnak, hogy aztán ne kenjek össze mindent a visszafolyó kávécseppek maszatolásával, így a flaskából húztam menet közben, minek köszönhetően a nyakamba is jutott a nedűből. Kár minden cseppért, jobban kell vigyázni vele. Ezért a következő adagot is menet közben próbáltam lenyelni. Részben sikerült is.

Úgy 2-2,5 km-t tehettem meg, amikor a nem is olyan távolban acélkék színű fellegek tömörültek egybe, középütt fehér pamaccsal. Pedig olyan szépen sütött a Nap, amikor elindultam. De ez van, egy kis eső nem fog megállítani. Hát nem eső lett belőle, hanem havazás. Olyan szakadó hóesést kaptam némi hurrikánnal egybekötve, hogy a szememet is alig bírtam nyitva tartani. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szállt, s ismét ragyogó napsütés aranyozta be az arcom. Hú de költői. Helyenként bazi nagy tócsák állták utamat, de egyik sem volt kikerülhetetlen.

Időspórolás okán nagyobb elánnal meneteltem, ám az egyik faágra rálépve az olyat csapott cserébe a fenekemre, hogy hangosan felkiáltottam. – Auu!! – Szatír fa! Hát már a fák között sem érezheti biztonságban magát a nő? Egy kicsit fájlalva a popómat, sértődötten tovább gyalogoltam, kicsit megsimogatva a csípés helyét. – Ssszzzzz!

Léleksimogató csönd honolt körülöttem, de hamarosan ismét beszürkült felettem az égbolt és télországba kerültem. Újra szakadó hóesés zúdult rám, miközben rendületlenül haladtam előre.

Folyt. köv.