Az Országos Kéktúra teljesítését ezen a napon kezdtük el Trixivel, aki minden unszolásom ellenére sem vett pecsétfüzetet, mondván, ő csak kísér engem. A 6.21-es vonattal indultunk a Nyugatiból, hogy még a hőség beállta előtt letudjuk egy részét a mai szakasznak. Negyed 8-kor léptünk le a vonatról a peronra, s rögtön azzal a kérdéssel kezdődött a nap, hogy hol van a pecsét?

A vasútállomást éppen átépítették, állványok, elkerített építési területek mindenfelé. Gondoltam, megkérdezem a konténerirodában ülő pénztáros hölgyet, aki készségesen megmutatta, hogy hová lett áthelyezve a jelvényre hajazó kékturisták tiszteletbeli pecsétje. Van, hogy az ember néz, de nem lát, ugyanis velem szemben ordítozott az összepecsételt falon a kis fém doboz. Megköszöntem a hölgynek a segítséget és nagy büszkén belenyomtam az igazolófüzet legújabb kiadásába az első lenyomatot.

Elindítottam minden, általam szükségesnek tartott alkalmazást a telefonomon (lépésszámláló, GPS útvonalkövető), majd nekiiramodtunk, hogy átkeljünk a vasúti sínek alatti átjárón. Azt nem tudom, hogy a lejárót hova tették, mindenesetre nem találtuk, így a peron ellentétes végén sikerült a túloldalra jutnunk, hogy némi kitérővel, de rátaláljunk a kék jelzésre. Persze az aluljáró kijárata megkerült, de sokáig nem tudtam, hol lehetett az eleje. Fehér öves kékturistaként követünk el néhány bakit a kirándulás során, ez csak az első volt a sok közül.

Dorogon belül a jelzések jól követhetők, hamar kiértünk a városból, de még mielőtt bevetettük volna magunkat a susnyás keskeny nyomvonalába, védelmünkre befújtuk magunkat kullancsriasztóval. Pár percen belül már örültem, hogy hosszú nadrágot vettem magamra, mert nem lehetett kikerülni az aljnövényzet belógó nyúlványait. Azon elmorfondíroztam, hogy a vizes növény áztatta nadrágom még vajon mennyire kullancsálló, ráadásul egy szúnyog is megmart a csuklómon, ezért hamarosan még alaposabban befújtam magam, most már a nadrágomon kívül minden szabad bőrfelületet is, biztos ami ziher. Részint mert allergiás vagyok a szúnyogcsípésekre (esetenként más rovarok csípésére is), másrészt mert minél kisebb egy állat, annál jobban tartok tőlük.

Szerencsére a susnyás nem tartott sokáig (kb. 1 km), majd úgy 2 km-nyi erdei úton haladtunk tovább kényelmesen. Kesztölcöt a 117-es úton átkelve értük el, s bőven kisütött a reggeli nap, mire a takaros kis utcák között kanyarogva 1 km megtétele után kivitt minket a jelzés a községből. Innen kezdődött túránk szerintem legszebb és leglátványosabb szakasza...

Folyt.köv.