Nagyszerű dolog, ha az embernek kutyája van. Mindig megnevettet, akkor is, ha rossz kedvem van, akkor is, ha jó. Nekem egy kis bohócom van itthon, fajtáját tekintve yorkshire terrier, nevét illetően Yoyo, Bogyó, Kistáska, Kisköcsög, stb. Imádom őt, de gondolom mindenki így van a kutyájával. Igazi egyéniség, egy nagyszájú szőrgombóc.

Általában csöves, tipikus pasi, nem tűri a szépítgetést, ha mégis muszáj, izeg-mozog. (Csodálom, hogy még egyetlen kutyakozmetikus sem nyírt bele a fülébe vagy a fütyijébe.) Ma is kénytelen voltam már reggel megfürdetni, séta után gyorsan beraktam a kádba, ahonnan ha nem volna elég mély, biztosan egy pillanat alatt lelécelne, mert neki jó úgy is, ha barna marad a popsi. Az ilyen atrocitást korábban kőkeményen megtorolta, egyenesen a szoba közepén pisilt a szőnyegre. Azóta eltelt pár év, szőnyeg sincs már, így fürdés és szárítás után marad a fénysebességgel történő rohangálás körbe-körbe a lakásban. Csak hogy ahol még nedves a bunda, ott is megszáradjon rendesen. Gondolom.

Egyébként néha elég ciki kutya. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy a szomszéd lakásából került elő, ilyenkor kicsit süllyedek szégyenkezve néhány emeletnyit, hogy milyen neveletlen kutyám van, amúgy meg bírom, hogy milyen kis hülye.

A vizslákat valamiért nem kedveli, jól kihúzza magát, hogy nagyobbnak tűnjön, majd messziről alaposan megmorogja és megugatja őket (majd én megmutatom, hogy ki az utca fenegyereke), és a nála nagyobbaktól is fél (megjegyzem, a kutyák 95%-a nagyobb nála, mert ez a kis majom még yorkinak is kicsi), szalad a szoknyám mögé.

Rendkívül jó jelzőkutya, nemcsak akkor ugat veszettül, ha jön valaki, de azért is "szól", ha a táskám pántja nem a helyén van, hanem lelóg, vagy valami nem úgy van, ahogy lennie kell.

Játékra mindig kapható, akár a legmélyebb álmából ébreszti fel az ember (de nem ébresztjük fel, mert addig is csönd van), ez az élete. Örökmozgó fajta, ha netán séta közben megállunk és unja már, hogy én beszélgetek, elkezd pattogni, combközépig ugrál, az emberek nagy örömére. Ilyenkor nincs mese, menni kell, különben jön a nyikorgás is, akkor meg már tisztára úgy tűnik, hogy én állatkínzó vagyok.

Szóval bohóc kutyám van. Nem tudom visító röhögés nélkül kibírni, amikor torna közben hamarabb fekszik a szőnyegre, mint én, miközben kirángatja a gumit a hajamból, közvetlenül utána pedig a fülcimpámat és a fülem belsejét nyalogatja (a fülem amúgy is csiklandós). Mindeközben sorra hozza elém a játékait, egyiket a másik után, ha netán nem tetszik nekem a gumicsirke, akkor labdázhatunk is, de ha ahhoz sincs kedvem, tőle játszhatunk a fejetlen tigrissel is.

Vagy szimplán csak dorombolni van kedve. Ilyenkor fel kell venni őt, majd a két combomon kényelmesen elfekszik, és akkor már az sem érdekes, ha nekem görcsöl a derekam. A lényeg, hogy velem van, én simogatom, ő élvezkedik.

Amíg nem volt kutyám, nem tudtam, hogy ennyire lehet őket szeretni! Teljesen más, mint egy macska. Hálás, ragaszkodó, hűséges, elfogadó és szeret. És én is szeretem. Hálás vagyok, hogy a sors ajándékba adta őt nekem! (Meg a lányomnak, hogy rádumált...) <3