Az 1883-as esztendőben járunk… Noha az Arizona állambéli Mescal igazi vadnyugati porfészek, az éj leple alatt olyan rejtélyes gyilkos rója az utcáit, akinek egy szem por sem tapad fényesre suvickolt elegáns cipőjére. A városka büszkesége a Pionírok Nemzetközi Szállodája névre keresztelt intézmény, amelynek falai közt a megfáradt cowboyok a Virgil Hooker csehójában megismert örömlányokkal bújhatnak ágyba − a hooker szó nagy kezdőbetűvel írva közepesen gyakori vezetéknév angol nyelvterületen, kis kezdőbetűvel viszont örömlányt jelent, azaz a mescali prostik Prosti úr kocsmájában prostiskodnak. Amos nevű kuncsaftja távozása után az egyik „dolgozó lány”, Lettie, épp nyugovóra térne az említett hotel egyik szobájában, amikor a gyönyörű lábbelivel rendelkező gyilkos nesztelenül beoson hozzá, majd elvágja a torkát.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Mivel nem Lettie volt a késes gyilkos első áldozata, Jarrod Colcord seriff pedig akkora alkoholista, hogy két hónapja nem tudja kézre keríteni az elkövetőt, Simeon Hollyfield, Mescal polgármestere és bankára St. Louis-ba utazik, hogy felfogadja a híres magándetektívet, Edward Burnst. A privát kopó munkamódszere, valamint külseje okán is a modern idők előfutárának tekinthető: egyrészt előbb kérdez, és csak aztán lő; másrészt olyan pompás, az 1970-es évtizedbe illő rocksztár-frizurát hord, hogy Lane Caudell rögtön zenekart alapítana vele, ha találkoznának. Miközben Burns St. Louis-ba döcög egy postakocsin, újabb gyilkosság történik Mescalban: a gonosztevő ezúttal egy Nina nevű, felettébb készséges mexikói asszonynak metszi el a torkát.
„Na, akkor most meghalok, hogy beinduljon a cselekmény…”
„Egyre fogynak a lakosok Mescalban a késes gyilkosnak köszönhetően, márpedig a bankomnak nem tesz jót, ha csökken a betétesek száma. Segítene rajtam, Burns úr?”
„Tisztes fizetségért cserébe máris rohanok Önökhöz, Hollyfield úr.”
Nina holttestét Seth találja meg, aki látszólag az egyetlen kisfiú az egész városban. Seth épp Colcord seriff unokahúgához, Jennyhez tartott hegedűleckéket venni, mielőtt a gyilkosságra sor került volna, és tisztán emlékszik, hogy Nina egy Ramon nevű, whiskys üveget lóbáló alkoholistával vonult el épp szobára, miközben ő elsétált a nő háza mellett. A hír hallatán a város rasszistábbik lakóiból azonnal önbíráskodó különítmény verbuválódik, és még azelőtt felkötik az első útjukba akadó fára Ramónt, mielőtt Colcord seriff kijózanodna és kifaggathatná a gyanúsítottat. Másnap reggel Edward Burnst és a postakocsi többi utasát Ramon széltől himbált hullájának látványa fogadja Mescal határában, és a nagyvárosi magándetektív rezignáltan megállapítja, hogy hiába lapul a helybéli férfiak pisztolyövében Colt, a mentalitásuk legfeljebb középkorinak nevezhető.
„Szegény Ninának is annyi…”
„Hát hol van Colcord seriff, amikor a legnagyobb szükség lenne rá?”
„Elnézegetem itt a pacikat, a gyilkos meg majd szépen lebukik magától.”
Burns a városba érve egyrészt azzal szembesül, hogy már nem csak a sorozatgyilkost, de Ramon fellógatóit is el kell kapnia, másrészt azzal, hogy Colcord seriff enyhén szólva nem örül a jelenlétének, és inkább tovább piálna ahelyett, hogy végezné a munkáját. Edwardunk szimatolás közben megismerkedik Mescal két legfurcsább lakójával: a várost alapító Julio Mescal özvegyével, Elizabeth Mescallal, aki a fiát, a néhány hónappal korábban meggyilkolt Travist gyászolja, és Orville Ainslie-vel, aki nem csupán borbélya a városnak, de temetkezési vállalkozója is, üres óráiban pedig előszeretettel pofozgatja az asztalára kerülő holttesteket, meg néha beszél hozzájuk. Amikor Edward Burns és Jarrod Colcord egymás iránti ellenszenve a tetőfokára hág, addig verekednek a seriffirodához tartozó fogdában, amíg össze nem barátkoznak. Mivel Colcord immár hajlandó józan maradni és segíteni újdonsült cimborájának, felgyorsulnak az események…
„Vajon ez a szerencsétlen is a mescali vendégszeretet áldozata?”
„Valami azt súgja, hogy a civilizálatlanság bölcsője felé tart a postakocsink.”
Larry G. Spangler producer és rendező a sport- és a westernfilmek szerelmesének mondható. Két Forma-1-es dokumentumfilmet is finanszírozott – Egymás után (One By One) és Benzin (Gasoline) −, amelyekben olyan legendás autóversenyzők szólaltak meg, mint Niki Lauda vagy Mario Andretti, valamint producere volt A Medve című életrajzi drámának, amely az amerikaiak által nemzeti ikonként tisztelt amerikai futballedző, Paul „Medve” Bryant pályafutását mutatja be Gary Busey (A bohóc, a problémamegoldó és a sztriptíztáncosnő + Autó a fán, avagy bolondozás a javából) főszereplésével. Direktorként Spangler összesen hat filmet jegyez, amelyek közül öt vadnyugati témájú: a Joshua és a Nigger Charley lelke (The Soul Of Nigger Charley) fekete revolverhőst vonultat fel az amerikai focisztárból filmcsillaggá lett Fred Williamson (Dolcsiváros: Bűnös élvezetek Missouriban + A verekedős pap, a zsaru és a gengszter) személyében; a Billy, a kölyök utolsó szökésében (The Last Escape Of Billy The Kid) a hírhedt banditát Steve Railsback (Sophia Loren elátkozott románca) formálta meg; Az utolsó lázadóban (The Last Rebel) szintén az amerikai futball világából Hollywoodba átigazolt játékosok – Joe Namath (C. C. és társai) és Woody Strode (Prériölyv, a nőrabló indián) – színészkedtek, méghozzá Jon Lord, a Deep Purple billentyűse által komponált muzsika kíséretében; az Elvágott torkú hölgyek (Knife For The Ladies) pedig egy sorozatgyilkos utáni nyomozás westernkörnyezetbe helyezett krónikája. Spangler filmográfiájában két mű tekinthető kakukktojásnak: a produceri munkái közül A magányos Chanel (Chanel Solitaire), amely a világhírű divattervező, Coco Chanel életét mutatja be a kezdetektől a befutásáig Marie-France Pisier (Ászok ásza), Rutger Hauer (A tengerész összes nője) és Karen Black (Gyönyörű fotómodellek veszélyes vizeken) főszereplésével, a rendezőiek közül pedig a Xaviera Hollander élete (The Life and Times of Xaviera Hollander) című kőkemény pornófilm, amely a címbéli holland call girl és madame memoárja alapján készült.
„Errefelé mindenkit én borotválok és földelek el… De hálát, azt bezzeg egyik tevékenységemért sem kapok.”
„Nem tudok együttérezni magával, Ainslie, túlságosan ellenszenves nekem.”
„Mióta szegény férjem és fiam is megboldogult, mindenfelé csak alkoholistákat látok.”
„Például a Tom Selleck-hasonmást…”
„… meg a Dave Brock-hasonmást…”
„… és persze a Hookerünket, aki példát vehetne T. J. Hookerről, de ő inkább többet iszik a vendégeinél.”
Az 1973-ban, az arizonai Old Tucson Stúdió western-díszletvárosában forgatott Elvágott torkú hölgyek volt Larry G. Spangler és a jellegzetes arcú, „szerteszét álló” szemű karakterszínész, Jack Elam (Szürke Sas, a nők bálványa) harmadik közös munkája. Elam a nagy filmvállalatok produkcióiban többnyire csak kisebb, ám fontos szerepeket kapott, Spangler viszont mindig főszereppel ajándékozta meg, ami egyáltalán nem baj, mivel a bűn ronda, ám lenyűgözően hiteles alakításokat nyújtó fickó puszta jelenléte garantálta, hogy legalább az ő jelenetei nézhetőek lesznek. Elam karizmája menti meg az Elvágott torkú hölgyeket (sajnos a címbéli áldozatokat nem, csupán a filmet), mert Edward Burnsként a snájdig Jeff Cooper menthetetlenül középszerű, bár kétségtelen, hogy a szebbik nem képviselői valószínűleg miatta váltottak jegyet a vetítésekre. Cooper legismertebb főszerepe A legyőzhetetlen (Circle Of Iron) című harcművész fantasy filmhez köthető, amelyet Bruce Lee ötlete alapján Richard Moore dirigált, és amelyben David Carradine (David Carradine és a pezsgős koporsó + Charlie angyala és a vagány szeszcsempész + David Carradine és a hullarészeg „madár” + Tina Turner miatt vették őrizetbe David Carradine-t) négy figura bőrét is magára ölthette. Elamet és Coopert illusztris mellékszereplői gárda vette körül: a titokzatos Elizabeth Mescalt Ruth Roman (Idegenek a vonaton), az anyagias Simeon Hollyfieldet John Kellogg (Séta a napsütésben), a rosszindulatú kocsmárost, Virgil Hookert Gene Evans (Acélsisak), a különc temetkezési vállalkozó borbélyt, Orville Ainslie-t pedig Richard Schaal (Az ötös számú vágóhíd) játszotta el… a kis szemtanút, Seth-et pedig Larry G. Spangler fia, Jon.
„Bűzlesz a szesztől, Jarrod… Nem csoda, hogy egy tapodtat sem haladtál a nyomozással.”
„Fogadjunk, Eddie-kém, hogy még részegen is kékre-zöldre tudom rúgni a hátsódat.”
„Mit műveltetek, Jarrod bácsi???”
„Ne aggódj, Jenny, csak megbeszéltük, hogy mostantól haverok vagyunk.”
„Ütős egy eszmecsere volt, kisasszony, nekem elhiheti.”
A George Arthur Bloom (Én kicsi pónim) Seton I. Miller (Robin Hood kalandjai) és az Old Tucson Stúdió tulajdonosa, Robert Shelton által írt forgatókönyv alapján készített Elvágott torkú nők meglehetősen bizarr műfaji hibridnek mondható: westernközegben játszódó, olasz helyett amerikai érdekeltségű giallo krimiről van szó, amelyben az itáliai zsáner legfőbb kliséjét, a szép nőkre vadászó fekete kesztyűs gyilkost keresik a vadnyugati nyomozók Irving Lippman (A motoros banditák, akik megvédték a hippiket) kamerája előtt. A giallókban az elhalálozó és életben maradó hősnők egyaránt meztelenkednek, és a korabeli újságcikkek szerint az Elvágott torkú hölgyeket két változatban forgalmazták: az európai mozik olyan verziót kaptak, amelyben a jobb sorsra érdemes áldozatok pucéran is láthatóak, az amerikai mozik viszont erősen finomítottat, amelyből minden fedetlen keblet kivágtak. Sajnos napjainkra csak az utóbbi, „családbarát” változat maradt fenn… már ha családbarátnak lehet nevezni egy olyan filmet, amely prostikra szakosodott sorozatgyilkosról szól, és annyira perverz csattanóval rendelkezik, hogy az még Joe D’Amatónak is becsületére válna. Végezetül érdemes megemlíteni, hogy az Elvágott torkú hölgyek piszkos pénzből, konkrétan a New York-i olasz maffia bevételéből született meg: az egyik társproducere a Gambino bűnözőklán oszlopos tagja, Louis Peraino volt. A filmproducer maffiózó 1972-ben megütötte a főnyereményt minden idők legjövedelmezőbb pornófilmjével, az általa pártfogolt Mély torokkal (Deep Throat), azonban 1976-ban – évekig húzódó pert követően − hat esztendőre rácsok mögé kellett vonulnia, amiért Memphisben is forgalmazni merészelte, miközben e városban a 70-es évek elején még illegálisnak számított az efféle mozgóképes művek vetítése.
„A fene egye meg, megint lecsapott a késes gyilkos…”
„Itt az ideje lepuffantani... valakit.”
Ráadás:
Harry Reems pornósztár kivételesen nem orális gyönyörben részesül, avagy rövidke bepillantás az Elvágott torkú hölgyek producerét börtönbe juttató Mély torokba
MÉG TÖBB TEAKBOIS-FÉLE RETRO:
