Elérkezett az utolsó túranap. Megreggeliztünk a panzióban, majd elindultunk a benzinkút felé, hogy tudjunk valami harapnivalót is venni, amit a nap folyamán megehetünk. Én két hot-dogot gyömöszöltem a táskám külső zsebébe. Kiértünk a buszpályaudvarra, ahol csak néhány ember lézengett rajtunk kívül.

Egy ideje aszfaltúton jöttem már és innen is az vezetett tovább, ami kezdte egyre jobban gyötörni a lábamat. Időnként emelkedve vezetett az út, de nem volt vészes, mivel újra és újra megkaptam az Alpok hegyeire a panorámát, s mindig meg is álltam gyönyörködni benne.

Mivel igen szép idő volt ezen a hétvégén, gondoltam, hogy sokan mozdulnak ki otthonról, s nem telt el tíz perc úgy, hogy ne találkoztam volna valakivel. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is az erdőben vagyok, hanem egy településen, ahol folyton szembejön valaki és ez a forgalom a csúcs felé egyre csak…

Ezen a napon Trixi pihenőnapot kapott, így egyedül vágtam neki a hegymenetnek. Reggel a busz indulására várva tapasztaltam, hogy mennyien készülnek a csúcsra, többen hátizsákkal, túrabottal jelentek meg a velemi busz megállójában.

Szelestének egy hosszú utcája van, ami mentén elhelyezkedik és punktum. Ez az a település, ahol semmi sem az, ami. Megint a kéktúra alkalmazást néztem, pecsét a vendéglőben. Elgyalogoltunk majdnem a falu végéig, de vendéglőt még véletlenül se találtunk.

Kőszeg az ország egyik legszebb városa, igazi ékszerdoboz, igen gazdag múlttal rendelkezik. Legismertebb alakja Jurisics Miklós, aki 1532-ben megvédte a várost a török támadástól. 2004-ben méltán érdemelte ki „Az év települése” címet.

Hosszas vágyakozás, a téli plusz kilók ledolgozása és a megfelelő kondíció újbóli megszerzése után ismét útnak indultunk, ezúttal más taktikát választva. Nem akartam kudarcot, nagyon elszánt voltam.